Csepellel zúztak neki az aknásított határzárnak a lignites toronyi fiúk
Egy kis történelem, amiben az egykori felsőcsatári talkumbánya, illetve annak dolgozói is érintettek. Két toronyi fiatalemberről szól, akik egy Csepel teherautóval nekimentek az aknásított határzárnak. Egyikük meghalt, a másikuk átszökött Ausztriába.
A joebacsi.blog.hu elnevezésű internetes oldalon bukkantunk rá Kozma Gábor 2012. június 17-ei keltezésű írására, amely feldolgozza a nem mindennapi történetet. Alább teljes terjedelmében közöljük, mellékelve hozzá az Osztrák Csendőrség korabeli felvételeit.
Bár a történet ma már történelminek is nevezhető, talán éppen ezért nem reménytelen kérés, hogy aki bármilyen további információval rendelkezik az eseményről vagy annak körülményeiről, jelentkezzen, írja meg azt az info@felsocsatar.hu e-mail címre. És talán nem nehéz kideríteni a szökés során életét vesztett fiatalember, illetve az államhatáron átjutott, sokáig külföldön élő, majd onnan hazatért, szintén toronyi illetőségű egykori talkumbányás férfi kilétét sem.
Íme, az írás:
“Bár több mint húsz év telt el a nyugati határzár, közismertebb nevén vasfüggöny felszámolása óta, ma is sok a tisztázatlanság, alig vannak hiteles dokumentumok a tragikus történésekről. Az emlékezet jobbára a sikeres meneküléseket tartja számon, talán védekezésképpen. De ott a másik oldal, az áldozatoké. Akik vérbe fagyva hevertek a drótok között aknától szabdaltan, vagy éppen golyóktól sorozottan. A határ zárása a Kádár-rendszer egyik legfontosabb feladata volt, ezért hozta létre a Határőrséget, mint önálló belügyi (részben karhatalmi) szervezetet. Kemény világ volt ez, 27 hónap szolgálati idővel. Az őrsökön ugyan igyekeztek komfortos körülményeket kialakítani, de ez nem feledhette el a tényt: a menekülőkre lőniük kell. Azon a szakaszon, ahol sikerrel disszidáltak, azaz menekültek a szomszédos Ausztriába, vizsgálatokba kezdett a győri katonai ügyészség. És ha bebizonyosodott, hogy a járőr (őrs) hibázott, akkor súlyosabb esetben az őrsparancsnokot lefokozták és áthelyezték, az érintett katonákat pedig fegyházba, „futkosóra” küldték.
Ezt is tudni kell ahhoz, hogy megértsük: miért juthatott el az emberölésig 1966 nyarán több magyar fiatalember a Horvátlövő-Pornóapáti határszakasz mentén. Ráadásul még egy főbenjáró bűnt követtek el – osztrák területről kísérelték meg visszahozni az egyik menekülőt. Ha ez kiderül, Magyarország bizonyosan téma lett volna az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt.
A talkumbányai szökésről sincs dokumentum, a tanúk egy része elhunyt, más része nem hajlandó beszélni. Külön szerencse, hogy azért egy valaki mindig akad, akiknek az igazságérzete ép és okulásul elmondja a történteket. Így jutott el még korábban a hír a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum tulajdonosához, Goják Sándorhoz, aki aprólékos munkával állította össze a leghitelesebb eseménysort. Felsőcsatár mellett 1948-tól talkumbánya működött. A talkum alapanyaga számos kozmetikai szernek, valamint a púdernek, a hintőpornak. A kibányászott talkum 95 százaléka meddő kő volt, amit porrá daráltak. Ezt követően 50 kilós zsákokba rakták, majd a fővárosba vitték és növényvédő-szerekkel keverték. Az így nyert anyagot a téeszek és az állami gazdaságok használták fel. A zsákokat a Szombathelyi AKÖV Csepel teherautójával vitték Pestre, hetente két-három alkalommal. Két toronyi fiatalember adta a kocsi személyzetét, akik rendelkeztek a határsávban tartózkodás engedélyével. Az ifjak hónapokon át készültek a szökésre, több forgatókönyvet is felvázoltak. Azt a problémát kellett megoldaniuk, hogy a műszaki zár áttörése után az aknamezőre jutva – ott pedig 4-5 robbanással számolva – eljussanak a végső drótig. Úgy, hogy a motorháztetőről átugorhassanak a szabad világba.
Elszánt és bátor fiatalok voltak: tudták, hogy az életükkel játszanak, de nekik ennyit is megért a szabadság. A legalkalmasabb helyszínnek végül a horvátlövői útszakaszt tartották. Itt 800 méter hosszban az út mellett közel 25-30 méterre halad a határ. Sekély árok, belső műszaki zár (szögesdrót), járőrút, 5 méteres nyomsáv, aknamező, külső műszaki zár állta útjukat, s csak ezután jött a 6 méter széles senki földje, majd az osztrák föld. A fiúk bíztak a Csepelben, bár tudták, az aknákat már nem bírja ki. Kiszámították, hogy 4 akna esetén eljuthatnak a senki földje elé, ott pedig már nyert ügyük van.
Utólag nézve kitűnő volt a terv, de egy fatális véletlen egészen más fordulatot adott az eseményeknek. Ugyanis a tervezett kitörési pont a két falu közé esett, így időnként a két őrs járőreinek is csatlakozási (találkozási) pontjává lett. És éppen ezen az estén esett meg a csatlakozás, így a szokásos 2 járőr helyett 4 fegyveres jelent meg. Mi több, pont ezen az éjszakán a horvátlövői őrsről egy ellenőrző járőr is kiérkezett. Így 6 katona volt a térségben, 360 éleslőszerrel.
A fiúk mindezt nem tudhatták, a Csepellel pontban 24 órakor érkeztek, lekapcsolt lámpákkal. A koromsötétben 10 méterre a meglepett katonáktól nekivezették a járművet a drótoknak. Az aknamezőig törtek, ott viszont nem 4, hanem 10 akna robbant fel, de a Csepel bírta! A felocsúdó határőrök vaktában tüzeltek, de így is eltalálták és szitává lőtték a kísérőt. A sofőr kimászott a motorháztetőre és átugrott a senki földjére.
Egy bozót mögött bújt meg. Szabály szerint ide már nem jöhettek határőrök, a valóságban mind a hatan átugráltak, majd osztrák területen is keresték a fiatalt. Egy ízben csaknem a kezére léptek, de megúszta.
Másnap osztrák vizsgálók (csendőrök) hada lepte el a helyszínt és a Csepelt. Nem volt kicsi a tét: ha bizonyítékot találnak a magyar oldali átlövésre és keresésre, akkor annak súlyos következményei lettek volna. Ám egyetlen kilőtt magot sem találtak, így csupán diplomáciai jegyzékváltás lett az incidensből. Amelynek során az egyik fiú meghalt, a másiknak sikerült, Ausztriában telepedett le. 1990 után visszatért Toronyba, de sohasem beszélt a szökésről.
A vasfüggöny még sokáig velünk él.”