Hildebrand István a Mennyben érezte magát a hegyi kápolnánál
Egy rövid időre visszatért élete első tíz évének színhelyére, Felsőcsatárra hétfőn délután Hildebrand István Balázs Béla-díjas operatőr, videó rendező, egyetemi tanár. Érkezését jelentős média- és közönségérdeklődés kísérte a kultúrházban. Szívesen állt kamera elé és mögé is.
Mielőtt megérkezett volna a közönségtalálkozó helyszínére, a kultúrházba, az idén 90 éves Hildebrand István a kísérőivel ellátogatott a hegyi kápolnához. Mint az egyik riporternek utóbb elmondta, lenézve a hegyről szinte a Mennyben érezte magát, s egyre erőteljesebben törtek elő benne a múlt emlékei.
Utóbb erről a kultúrházban a népes közönség előtt azt mondta: máig nem tudja, ki volt az apja, tíz éves koráig a nagyszülei nevelték Felsőcsatáron. Apátlan gyermekként sok nehézséggel kellett megküzdenie, hasonló korú társai gyakran kiközösítették. A nagyapján kívül egy papi személynek köszönheti, hogy az Eucharisztikus Világkongresszus évében, 1938-ban Budapesten folytathatta az iskoláit, s végül eljutott a filmművészeti főiskolára.
Miközben erről beszélt, elnézést kért a hallgatóságától, hogy talán mélyebbre merült a személyes élmények felidézésében, mint azt többen várták tőle. De azért elmondta még azt is, hogy a nagyapja a falu mindenese volt, így számára is természetessé vált a postai küldemények kihordása éppúgy, mint a “füstölő” használata az egyházi szertartásokon. Aztán a Pinkához, a nagy fejesugrásokhoz kapcsolódó élményeket sorolta, majd hirtelen azt tudakolta, van-e focipálya a faluban, mert ő nem látta. Pedig a jó focinak nagyon erős közösségépítő ereje van – tette hozzá.
Munkásságáról – harmincnál több játékfilm, tizenhat tévéfilm és számos egyéb produkció fűződik a nevéhez – nem sokat, ám annál nagyobb szerénységgel beszélt. Mint fogalmazott, mindig arra törekedett, hogy a szépet fotózza, hogy azt mutassa meg az embereknek, ami szép. A televíziós nézettségi adatokról nincs jó véleménye, szerinte nem a valós helyzetet tükrözik vissza. Nem úgy, mint az ő idejében, az akkor készült filmek esetében. Egy dolog számított: hogy szeressék az emberek a mozit. És az ő moziját szerették. Volt olyan év, hogy tízmillióan váltottak mozijegyet A kőszívű ember fiai című filmre, aminek ő volt az operatőre. Szerinte ma is van jövője a mozinak, de óvott attól, hogy a magyar rendezők, operatőrök hollywoodi jellegű filmeket gyártsanak. Úgy véli, a magyar filmeknek van egyfajta sajátossága, ezt kellene követni. Magáról ezzel kapcsolatban azt mondta: szeretett kísérletezni, sok új dolgot honosított meg a magyar filmgyártásban, s amit megengedett neki az akkori hatalom és a filmszakma vezetése, azt jó szívvel és lelkiismeretesen meg is csinálta.
A jó hangulatú beszélgetést Kratochvill Attila polgármester köszöntője vezette be, ugyanő ajándékozta meg a rövid időre hazatérő Hildebrand Istvánt néhány, felsőcsatári vonatkozású emlékkel. Volt közöttük itteni palackozású bor is, amiről a művész azt mondta: bár a savassága miatt sokan nem szerették a vashegyi bort, pezsgő alapanyagának kiváló. Kár, hogy ezt csak nemrég tudta meg.
Aztán régi fényképek kerültek elő, az operatőr rokonai, gyermekkori ismerősei hoztak el olyan felvételeket, amiket sokáig érdeklődéssel nézett. Közben bevallotta: sok emléktárgy veszi körül a lakásában, ám a felsőcsatári képek valahogy hiányoznak a gyűjteményéből. De a hegyi kápolnáról most végre lesz fotója.
Nagy taps köszöntötte a klubból kifelé menet is a távozó művészt, majd néhány jelenlévő jóvoltából megszólalt egy dal horvát nyelven, aminek néhány sorát maga is együtt énekelte a közönséggel.
Este a róla szóló, Jelenetek egy operatőr életéből, Hildebrand István legendáriuma című dokumentumfilmet vetítették a Savaria Moziban. Ezen és az azt követő közönségtalálkozón is részt vett a 90 éves Érdemes művész. Az eseményre autóbuszt indított Felsőcsatárról a helyi önkormányzat, így sokan ott is részesei lehettek a programnak. Erről itt lehet fotókat nézegetni.
A felsőcsatári látogatásról készül képeket pedig ebben a galériában helyeztük el.
